Miért? – kérdezi, de érzem, legszívesebben ordítaná. Aztán mesélni kezd – egy egyoldalú történetet. A másik fél bizonyára az ellenkezőjét állítaná, de őt most nem faggatjuk.Hisz’ ezúttal nem az igazság kutatása a cél, csupán olyan témát szeretnénk felvillantani, amit kevésbé ismerünk. Mert erről az apák ritkán beszélnek…
– Egy apának nincs joga, csak kötelezettsége – ezzel a mondattal vezet be a férfi a dombtetőn álló, vadonatúj mediterrán házba. Vállalja a nevét is, mégsem írom le. Nem szeretnék családi perpatvar részese lenni. Csak elgondolkodni: létezik-e esélyegyenlőség – az apák számára? Leülünk a nappali-étkezőben, minden ablakból páratlan a panoráma. A nap is körbejárja, idebent mégis minden borús. És üres. A kiságy és a valamivel nagyobbacska is. Kukásautó pihen elárvultan az egyik gyerekszobában, a másikban játék babakocsi és színes ceruzák. A nappali sarkában hercegnőkastély – Csipkerózsika-álmát alussza ez is. S hogy hol vannak gazdáik, a kétéves kisfiú és az ötéves kislány? A hűtőszekrényre ragasztott fényképekről mosolynak ránk… Ennyi jutott belőlük az apának jó ideig, miután a felesége elköltözött velük. Épphogy felépült az új otthon, megvásárolták a családi autót, visszafizették a hiteleket. Már csak azon kellett volna gondolkodni, hová menjenek síelni. De valami félresiklott, végérvényesen.
– Nem volt boldog velem. Más utakat keresett. Rengeteget gyötrődtem, hol rontottam el. Próbáltuk újra kezdeni, mert tudtam, hogy egy apának semmi esélye megtartani a gyerekeket, hacsak az anya nem függő vagy beteg. De nálunk nem ez a helyzet. Ő jó anya, csak önző. A saját boldogsága fontosabb. Mikor újra kezdtük, aláírattam vele egy szerződést, hogy ha az egyik fél hűtlenkedik, azzal automatikusan lemond a gyerekekről. Gondoltam, ez majd visszatartja. Tévedtem. Ott követtem el a hibát, hogy nem hitelesíttettem a papírt tanúkkal, így nem megyek vele semmire.
Keresi az albumokat, hogy megmutathassa a gyerekeket, de csak az esküvői kerül elő. És egy fénykép kettejükről, félbetépve – akárcsak az élete. Pedig olyan szépen indult minden.
– Mindkét gyereket terveztük és nagyon vártuk. Simogattam a feleségem pocakját, beszéltem hozzájuk. Mikor a kislányomat hazahoztuk a kórházból, virágfolyosót készítettem a gyerekszobáig. Bent voltam a szülésnél, én kaphattam először kézbe, emlékszem, ahogy rám nézett a gyönyörű szemeivel. A kisfiamnál a köldökzsinórt is én vágtam el. Segítettem lemosdatni őket és utána itthon is mindig én fürdettem. Kivettem a részem mindenből: pelenkáztam, játszottam, esténként meséltem és elaltattam őket, ez szinte mindig az én feladatom volt. Mégsem nekem ítélte őket a bíróság. Mert én „csak” egy apa vagyok…
És egy volt férj, aki végül nem bírta tovább az iszonnyá lett viszonyt, beadta a válókeresetet. Reménykedett, hogy neki ítélik a gyerekeket.
– Összepakolt és elvitte mindkettőt. Akkor kellett volna itt tartanom őket, de hogyan? Tépjem ki a kezéből? Öt hónap telt el az első tárgyalásig, ebben az időszakban a láthatást nem szabályozta semmi, így teljesen ki voltam szolgáltatva a feleségem pillanatnyi hangulatának. Az első két hónapban a fiammal csak egyszer találkozhattam. A kislányomat is csak akkor hozhattam el, ha a feleségem úgy gondolta. Egyszer nem akart visszamenni az anyjához, én pedig nem vittem. Két nap múlva a nagybátyjával jött érte.
Ahogy hallgatom a férfit, Salamon király ítélete jut az eszembe. Egy csecsemő fölött két nő huzakodik, mindegyik a sajátjának vallja. A király kardot hozat, mondván: ketté kell vágni a gyermeket. Az egyik nő ekkor azonnal lemond róla. Ő az igazi anya…
Rendelkezett végül a bíróság is: az apa kéthetente kaphatja meg a gyerekeket hétvégére, a köztes heteken egy éjszakára.
– Mikor viszem vissza őket, megszakad a szívem. Gyakran előfordult, hogy a kislány sírt, nyújtotta a kezét, hogy jönne velem. Én pedig tudtam, hogy nem lehet. Addig szólt a láthatás, akkorra lejárt. Vissza kell adnom. Mint valami tárgyat az üzletben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése